Én ezt nem értem.. Momentán nagyon nehéz velem együtt élni. Nem értem, hogy miért, de nem lehet velem beszélgetni. Miért mindig a legrövidebb válasz jut eszembe, amire nem lehet reflektálni? Én megértem, ha mást ez bosszant, untat, vagy kiakaszt, de pillanatnyilag ilyenem van. Nem arról van szó, hogy nem szeretem őket nagyon, csak nehéz mondani bármit is, hogy mi történt velem.
Nem igazán szeretem, ha a munkahelyemről kérdeznek, mert örülök, hogy van, de ennél sokkal több jót nem tudok róla mondani. Néhányan (sőt inkább a többség) tényleg gyökérként viselkedik. Ha mindent elmondanék, akkor az lenne a baj, ha nem mondok inkább semmit, akkor az a baj. Vannak nagyon aranyos emberek, tényleg. Sokat segítettek, meg minden, szóval hála nekik. :)
Azt hiszem, a legjobb megoldás az lenne, ha eljárnék otthonról. Feltétlen messzebbre, mint kis lakhelyem.. Csakhogy, a szabadnapjaim soha nem esnek egybe olyan napokkal amikor értelmes társaságban értelmesen lehet valahol időt tölteni.
A vasárnap meg minden tekintetben elég kevés nekem, de jól tudom, másnak is az. Elég rövidke nap, száraz valósággal, hogy emberek vagyunk, és csak azt tudjuk továbbadni, amit kaptunk. Nem képességekre gondolok, hanem valami sokkal nagyobb dologra. Mert a képességek fejleszthetők, csiszolhatók. Ki lehet alakítani egy jó fellépést, ha sokat gyakorolja az ember. De ha csak ez van, akkor üresen tengetjük a napjainkat, és ezt a körülöttünk levők szenvedhetik meg. No de ez egy másik fejezet az Élet szenvedései c. könyvben :D
Azon gondolkodtam mostanában, amin Misshalfworld, hogy hogy jobb; egyedül, avagy kínlódva? Számomra az egyedüllét már magában hordoz némi borzalmat, így feltehetnénk az egyszerűbb kérdést, hogy hogy jobb: Egyedül, vagy társaságban szenvedni? :D Kinek hogy esik jól.. Én inkább a társaságot választanám, ha tudnám persze, de aktuális helyzetem ezt nem teszi lehetővé..
És miért kell nekem folyton bonyolítanom az életem? Bár már épp ideje lenne.. de mégsem. Biztosan L vagyok, csak nem mindegy, hogy kinek. Ez a csavar csak akkor lenne jó, ha örökké tartana, amúgy nem érdemes. De ha örökké tartana, akkor lehet feltűnt volna már, lehet más lenne, és nem ennyire mindennapi. Talán csak elveszett belőle az, ami hiányzik.. Áhh mindegy. Inkább hagyom a dolgot.
Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy mi lenne velem, ha a régi-régi arc másra mosolyogna.. Nagyon mellbe vágott.. Hogy mi lenne a reakcióm, sok boldogságot, meg minden? És ha a csavaros ügye összejönne, az miért nem vágna mellbe? Hát ez az, ha nincs hatással rám, akkor mindenmindegy. (De tényleg nincs rám hatással?) - Nem kéne, hogy ezen járjon az agyam, de az ilyen gondolatokat nagyon nehéz elhessegetni.
De nem marad a sündisznó effektus, lerázom a dolgot, és kirúgom magam alól a földet.. :)
Kirúgjuk magunk alól a földet szám igen jó!
Hogy ne legyek már ennyire elvont :D
