Ha kérhetnék 2 dolgot, amik belső tulajdonságok, akkor bölcsességet kérnék, és erőt. Bölcsességet ahhoz, hogy ne kelljen utólag megbánni a tetteimet, és erőt ahhoz, hogy meghozzam a jó döntést.
Ezzel a két dologgal boldog lennék, jah és persze lenne más kérésem is.. Nem csak ez a két hiányosságom van, az biztos, csak ennek a szükségét érzem a legégetőbbnek. Mondjuk kéne még egy adag türelem, mert nem tudom meddig tudom elvonni a figyelmem más égető dolgokról..
Ha már itt tartunk, hogy milyen belső tulajdonságokat szeretnék, akkor ideje lenne mostanában kitölteni egy tesztet, hogy milyen olyanfajta ajándékokat kaptam, amik legbelül vannak. Már kétszer is kitöltöttem, de annyit változok mindig.. Általában pozitív irányba.. (remélem) :D Érzem is magamon, és kíváncsi vagyok arra, hogy ezek milyen kihatással vannak ezekre a megfoghatatlan lelki síkú tulajdonságokra.. Jajj és cenzúráznom kell az előző bejegyzésemet, mert még a mostaninál is fáradtabb és elborultabb állapotban voltam amikor írtam :D
Megint olyan téma, amihez nem értek, de annyira érdekes amit ma megtudtam, hogy le kell írnom, mert engem is fellelkesített.
Tehát a story a következő: Az egyik közelebbi ismerősöm a közösségi oldalon megtalálta ifjúkori szerelmét.. Ő volt számára az első, az igazi, a komoly, a Ő. Csupán az választotta el őket, hogy át kellett költöznie az említett hölgynek (az ismerősömnek) a határ barátságosabb oldalára családi nyomás hatására, így a titokban tervezett eljegyzés elmaradt. Ezt az pasit most találta meg, és az utóbbi időben viszont is látta. Az ismerősöm családos, szeretetben él a férjével. Nem hinném, hogy kérdést jelent nála a dolog, nem gondolom, hogy ez lenne a választása, ám van kísértés, és a pasi most egyedül áll.. Ami a történetben a legérdekesebb, hogy mennyire elevenen él a hölgyben az ügy. (Nem szeretnék így gondolni senkire, azt hiszem amikor nekem párom lesz, ennyit fűznék részemről hozzá.)
Egy másik nő ugyancsak most találta meg a facebookon tinikori naaagy szerelmét. Ő semmi esetre sem tenne kockára semmit így 40 évesen, csak üzenetváltás zajlik, és egyszer majd egy találkozás 2 csésze kávé mellett.. Viszont ez a néhány levél is lázba hozta ezt a nőt.. Érdekes.. :)
A két történet kísértetiesen hasonlít egymásra, és a legérdekesebb az a csillanás, lelkesedés amit a két gyerekes anyukák szemében láttam, mondhatnám tűznek is, ami felelevenedett bennük.. Hogy ez a tavasz hatása, vagy az első varázsa, nem tudom, de elég mókás.. :)
Az első hölgy elmesélte, hogy a házasság eleje izgi és bizsergető, de csak a házasság első 3 éve, aztán átalakul ez szeretetté, ezután csak azt veszi észre, hogy öregszik... Meg persze vannak a gyerekek..
Elég kiábrándítónak tűnik a számomra, vajon meddig tudnék szeretni valakit? Egy valamit nehezen viselek, és az az ingerszegény élet, szóval ezeket hallva kicsit megingott bennem, amit eddig gondoltam. Szerintem nem kell most izgulnom ezen, ráér ez még :) .. Meg lehet, hogy ez másnál máshogy van.
És tényleg teljesen fellelkesített a téma, mert úgy tűnik, hogy érdemes várni az elsőre, vagy a nagyŐre és érdemes hinni ebben. :) Vagy az első csak azért, mert az első? Lehet, hogy nincs különösebb jelentősége az életben, csak az, hogy az első? Nem tudom, de engem is fellelkesít az a tudat, hogy van ilyen ember az életben, csak rá kell találni.. :)
Ilyenkor tartom magam igazán értékesnek, amikor kiállnak mellettem az emberek, meg érzem minden nap a törődést.. De komolyan, olyan jól esik, hogy erre sok példa van.
Valószínűleg, (mert nem teljesen tudatosan) én is teszek ezért valamit.. Szeretek segíteni ott ahol lehet, meg éreztetni másokkal, hogy jó hogy vannak. Könnyen lehet, hogy ezt kapom vissza. De nem azért teszem, hogy visszakapjam, tényleg nem kimondott számításból, hanem szinte ösztönösen. Szóval értitek..
Nagyon hálás vagyok a családomért, értetek, de ez most (bocsássatok meg) inkább a munkatársaimnak szól. :) Szóval köszi, hogy vagytok, és hogy a csapat tagja vagyok.
De hogy hozzátok is szóljak, köszi, hogy elviseltek, hogy szerettek, hogy észrevesztek, hogy gondoltok rám, meg minden ilyesmi. A családomhoz nem ilyen formában szólnék, de remélem ők is érzik a törődést néha.. :D
Valamelyik filmben hangzott el ez a mondat, nem tudom melyikben sajnos, (talán a Harry Potterben), de igaza van.
Lehetséges az, hogy kellő távolságból nézve a könnyű út nehezebbé, a helyes pedig könnyebbé válik?
Könnyebbé válhat-e a helyes út?
Mennyire lényeges az út a célhoz képest?
Szentesíti-e a cél az eszközt?
Mi a cél?
Hülyeség, hogy csak akkor lehet rájönni, hogy mennyivel jobb, hogy a helyes utat választottam, mikor a helytelenen vagyok. Nagy tévedés az is, hogy érezni kell a kontrasztot, hiszen látjuk minden nap sok sok ember életén, néha még a sajátunkon is, hogy mennyi mindenen változtatnánk. Vissza lehet ebből valamit csinálni? Úgy vélem, a legtöbb esetben esélytelen vállalkozás lenne, mert a múltat soha nem lehet visszacsinálni, esetleg a jelenen lehet változtatni a jövő érdekében.
Azt hiszem, ha összehasonlítjuk a két utat, és látjuk, hogy mennyi aggodalmat, és lelkifurdalást megspórolhatunk a helyes úttal, sokkal könnyebbé válik a nehéz.
Minden helyzetben a cél a legfontosabb, de teljesen meghatározza az utat. Elengedhetetlen, hogy legyen célunk, mert az irányt ad az életünknek. Akinek nincs célja, az biztos nem fog célba jutni.
Ám szerintem nem elhanyagolható az sem, hogy milyen úton kerülünk a célba, hogy mennyire fáradságos, küzdelmes, kanyargós, bonyolult. Nem mindegy egy hogy egy futó milyen körülmények között fut, hogy van-e rajta rendes cipő, kényelmes ruha, milyen jól edzett, így kevesebb az esély arra, hogy végigszenvedi az utat és csak beesik a célba.
Hogy a cél szentesíti-e az eszközt? Vagyis egy jó cél érdekében valaki kegyetlen dolgot hajt végre? Vagy se nem jó, se nem rossz cél érdekében valaki keresztültapos valakin? Az általános válasz az szokott erre a kérdésre lenni, hogy "attól függ". De mégis mitől? A céltól, vagy az eszköztől? Van olyan cél amiért megéri a tilosban járni? Van olyan rossz eszköz ami szenté válik?
Képzeljük el az egészet például futópályaként. Először a rajt, közben az út, amit megteszünk, és a végén, a cél. Vegyük végig: elindulunk valahol, aztán jön a jó hosszú táv, ami mindenkinek nehéz, csak nem mindenkinek ugyanolyan mértékben. Már itt el kell dönteni, hogy melyik irányt választjuk, hogy vállaljuk-e a kihívást, és a nehezebb utat, vagy sem.
Elég bonyolult eligazodni ezek között a lehetőségek között, néha eltéved az ember, vagy csak hagyja sodortatni magát az élettel.
Az viszont nagyon fontos, hogy habár nem tudjuk semmissé tenni döntéseinket, újat lehet kezdeni. Az életben nem csak egyszer lehet választani a két lehetőség között, hanem minden nap.
