ma

Elhatároztam, hogy mostantól olvasni fogok. Lehetőség szerint minden nap, irodalmat, vagy ponyvát, de kell az ihlet, és a szépség az életbe. Régebben a zene volt az, ami megfelelt ennek, most valahogy kevésbé szólnak hozzám a régi dalok.

Rögtön felcsaptam tehát Karinthy A szerelmes Nap című regényét, jónak ígérkezik. Az első bekezdés első sorai így szólnak:

    "Bevallom, nem vagyok barátja a modern, elemző lélektani módszereknek - türelmetlenséget érzek, amikor alkalmazni próbálják rám, nem mintha lelki életemet tökéletesen egészségesnek gondolnám. Erről szó sincs, de egészségesnek lenni és normálisnak lenni, szerény véleményem szerint, nem jelenti ugyanazt (lehetnek betegségek, amiket környezet és korszellem fejleszt ki, de olyan általánosan, hogy éppen a környezet és a korszellem szempontjából ez a betegség számít normának).."

1927-ben írta a szerző, egy olyan korban, ami mentálisan jóval egészségesebb volt, mint a mai. Mit írna Karinthy, ha ma élne egy olyan világban, ami semmit és senkit nem tisztel, melyben már nincsenek hagyományok, és feleslegessé váltak az értékek. Az élet ki van fordulva önmagából, amik régen meg voltak becsülve (általában véve), azok manapság már szinte szégyennek számítanak. Ezt nem csak a tizenéves korosztályra értem, akik szerint a minél távolabb áll valami a józanságtól, annál jobb. Ez jellemző a középkorúakra is, és a fiatalokra egyaránt.

Szerintem nagyobb manapság a kihívás, mint a 20-as években. Abban a tekintetben, hogy ne engedjük teljes mértékben hatni a bensőnkre a korszellemet. Nem szabad elferdülni, és a belső egészséget feláldozni a konform érdekében.
Akkoriban másrészt még sok élethelyzetnek a megoldása magától értetődő volt. A mi időnk már nem tud választ adni a kérdésekre. Mindent akar az emberből és semmit nem ad, csak ürességet. Igen, azt hiszem az üresség a legjellemzőbb a kétezres évekre.

Ennyit az első bekezdésről, inkább belevetem magam a könyvbe. :)