Van úgy, hogy az ember nagyon magányos, sokat tépelődik saját helyzetén, lehetőségein, hibáin. Ezt az érzést mindenki ismeri.
Viszont olyan jó érzés, hogy mindig van kihez szólni, hogy van kivel megosztani ezeket a tépelődéseket, mert meghallgatnak, tanácsot adnak, tanítanak új dolgokat, vagy megmagyarázzák a számunkra érhetetlen jeleket.. :)
Vagy csak a csillagokat nézzük.
És nekem is jó meghallgatni mást, figyelni rá, gondolkodni a problémáján, elmondani az élettapasztalatomat, hogy ilyen helyzetben mit tettem, vagy mit tennék. :)
Nekem azért is jó, mert addig sem a saját problémámmal foglalkozok. Sokkal jobb más problémáján gondolkodni, mint a sajátunkon! Addig is kicsit jobban érezzük magunkat, hogy "a fenébe is, akkor nem csak én szenvedek emiatt.."
Most jövök rá úgy amúgy, hogy sok dolgot nevezzük nevén, kapcsolatot (legyen bármilyen is), alul értékeltem eddig, és sok kapcsolatot felülértékeltem. Hogy miért van ez, nem értem egyáltalán, de ha valaki nem mutatja, hogy fontos vagyok, akkor soha nem fogom kitalálni.
